Dr. Lőrincz Matild Pro Publico-díjat kapott - Portréinterjú


2015-10-11 19:45:09  | cikk: pgya  | 


Dr. Lőrincz Matild Pro Publico-díjat kapott - Portréinterjú főképe
Dr. Lőrincz Matild gyermekorvos szeptember elején Pro Publico-díjat kapott „a gyermekbetegségek megelőzésében és gyógyításában végzett elhivatott és lelkiismeretes munkája elismeréseként” – olvasható a díj tanúsítványán, amelyet dr. Áldozó Tamás polgármester adott át a doktornőnek. Dr. Lőrincz Matild gyermekorvos közel 26 éve gyógyítja odaadással a hozzáforduló betegeket Pápán. Több ezer kis páciense köszönheti szakmai hozzáértésének és emberi segítőkészségének köszönhetően a gyors és könnyű gyógyulást. Szeptember 30-án, családja kérésére nyugdíjba vonult. Dr. Lőrincz Matildot a díj átvétele és nyugdíjba vonulása apropóján kerestük meg Hunyadi utcai rendelőjében egy rövid portréinterjúra.

- Beszélgetésünk célja, hogy dr. Lőrincz Matildot, aki több generáció kis betegeit gyógyította Pápán az elmúlt 25 évben, közelebb hozzuk hírportálunk olvasóihoz. Székelyföldön született. Milyen volt ott gyermeknek lenni, milyen emlékei vannak? Milyen családban nőtt fel?
- A Hargita lábánál, Lövéte községben születtem. Lövéte egy szűk völgyben, hegyek között elhelyezkedő szép nagy falu. Édesapám bányászember, aki a második világháborúban, tizennyolc éves még nem volt, magyar honvédként szovjet fogságba esett. Négy évet töltött Szibériában, gyermekkorunkban nagyon sokat mesélt arról az időszakról. Azt egy életre megjegyeztük, hogy nem szabad dohányozni, elmondása szerint annak köszönhette, hogy túlélte a fogságot. Ugyanis a cigarettafüggők képesek voltak a kenyéradagjukat is becserélni arra az egy-két szál cigarettára, amit hetente kaptak. Édesapám nyilván odaadta a cigarettát másnak, és kapott helyette kenyeret, nem halt éhen, sok társa sajnos nem tért vissza a dohányosok közül. Gyerekként ez olyan mélyen belém vésődött, hogy soha eszembe nem jutott rágyújtani. Két fiútestvérem van, a bátyám két évvel idősebb, az öcsém két évvel fiatalabb, tizennégy éves koromban, késői gyermekként született egy kis húgunk is.
Római katolikusok vagyunk, a vallás erősen és szépen élt generációkon keresztül a családunkban, szerencsém volt, mert a hitoktatónk, a „pap bácsink”, Tolnai Gergely egy fantasztikus pedagógus és ember volt, példakép, aki valósággal vonzotta a gyermekeket. Gyerekkorunkban még akkor is mentünk a pap bácsihoz – nagy pé betűvel értendő –, amikor magánéletet élhetett volna, nem volt sem hittanóra, sem mise, de mi gyerekekként szerettünk hozzá menni. Például nála láttunk először szalagos magnót. Nem csak a hittant tanította, hanem mindent, amit a kultúráról tudni kell, történelmet, de a modern világ dolgait is.

- Milyenek voltak a hétköznapok egy székely faluban, Lövétén?
- Az első osztályt hétévesen kezdtem hivatalosan. De nem hivatalosan már korábban. Sokgyermekes katolikus család lévén a kicsi gyerekeket elküldték a nagyobbakkal iskolába, praktikus oka volt: nem volt óvoda, édesapám a bányában dolgozott, édesanyám a mezei munkát végezte. A bátyámmal kezdtem eljárni iskolába, a tanítónénik ezt elfogadták, igaz, csendben voltunk végig. A nagyszülők is dolgoztak még a mezőgazdaságban, nem voltak idősek. Lövéte egy szép hegyes vidék, csak a burgonya, a zab, az árpa terem meg, és persze ott volt még a kaszáló és az állattartás, mint fő foglalatosság. Abból pótoltuk a jövedelmünket, hogy hizlaltunk borjakat, amiket elszállítottak vágásra. Szegény édesapám nem elég, hogy fogságban volt, még árva fiúként is nőtt fel, úgyhogy saját kétkezi munkájának köszönhető, hogy új házat épített, mert ők is többen voltak, aztán az édesapja újranősült, nyilvánvaló, hogy a második fészekalja maradt az ősi házban. A házunk táján volt kert, zöldséges, gyümölcsös, volt úgy hogy bányabalesetet szenvedett és begipszelt, törött lábbal is ment kaszálni. Három váltásban dolgozott, ha délutános volt, délelőtt kaszált, vagy fordítva. De mindenki ezt csinálta, a székely ember nagyon dolgos, édesanyám apja, nagyapám még a hetvenhez közel is kijárt kaszálni. Ő pedig első világháborús katona volt, ő meg Doberdóról mesélt nagyon sokat. Hiába, hogy Romániában laktunk, hiába, hogy az iskolában románul is meg kellett tanulnunk, mi annyira erősen kötődtünk szüleink, nagyszüleink elmesélése révén Magyarországhoz, hogy már gyerekként úgy éreztük, az a mi valódi hazánk. Egy szent hely volt, amit sajnos sokáig nem láthattunk, még felnőttként sem, kemény diktatúra volt, de már gyerekként a szívünkhöz nőtt. A Kossuth Rádiót hallgattuk állandóan, mai napig mikor meghallom az esti mesének a felvezető Bartók-feldolgozást, a szívem olvad el. Mikor még nem volt villany a házban, csak petróleumlámpa, édesapám már akkor szerzett akkumulátoros rádiót. És rengeteget olvastunk. Édesapám is. Igaz, hogy csak hét osztályt végezhetett, mert fogoly volt, de így is bányamester lett. Volt úgy, hogy ketten olvastunk a bátyámmal egy könyvet. Az öcsém egy kicsit el lett kényeztetve, mozgékony volt, neki több minden volt megengedve. Egy székely faluban, ahol nehéz megélni, minket nagyon korán már munkához szoktattak, fizikai munkához. A libák úsztatása, bekísérése a mi dolgunk volt, a friss ivóvízről gondoskodni, a tyúkoknak az etetéséről, a nyulaknak a zöldet leszedni, mindig a gyermekek feladata volt. Apánk-anyánk dolgozott, ebben nőttünk fel, nekünk is dolgozni kellett.

Az elismerést Áldozó Tamás polgármester adta át a szeptember 4-i képviselő-testületi ülésen
- Említette, hogy már óvoda „helyett” is iskolába járt, de mikor dönti el egy székely leány, hogy ő bizony orvos lesz, nem is akármilyen, hanem gyerekorvos?
- Az iskolát korán kezdtem, figyeltem, hallgattam, csendben voltam a bátyám mellett. Élveztem, hogy mennyi új dolgot hallottam. Érdeklődő voltam, szerencsére könnyen is tanultam, jó tanárokkal, kiváló tanítókkal áldott meg a Jóisten. A tanároknak is nagyon sokat köszönhetek, kitűnőre végeztem. A falusi székely gyerekeknek nem a tanulás volt a fő foglalatosság, előbb a munkát kellett elvégezni, mindenkinek be volt osztva, hogy kinek mi a feladata és úgy mellékesen tanultunk is. Se a bátyámmal, se velem nem volt baj, az öcsém azt a kevés időt inkább csatangolásra használta ki, de a tanulással neki sem volt problémája. Tizennégy éves voltam, mikor megszületett a kishúgom, édesapám akkor már szilikózissal – amit a bányában kapott –, rokkantnyugdíjas lett. Édesanyám harminchét éves volt és már nagyon öregnek érezte magát a gyerekszüléshez, én nagy lány voltam, próbáltam nekik segíteni. A kicsi lány hasfájós volt, édesanyámnak nem volt teje, tehéntejjel etettük akkor és a húgom sokat sírt. Láttam, hogy sír, és nem tudtam rajta segíteni. Felvettem, babusgattam, tettem-vettem és akkor határoztam el magamban, hogy gyerekorvos leszek. Azért fogok élni, hogy ezeken a kicsi síró, szenvedő emberkéken tudjak segíteni. Látni a szenvedő gyermek szemét, fájdalmasan sírt és én nem tudtam rajta segíteni. Például, amikor tyúkot vágtunk, vagy libát öltünk, kellett fogni hátulról a lábát, és mi is sírtunk, a bátyám is, én is a haldokló állattal, nagyon sajnáltuk őket. Édesanyám mondta is, hogy ne sírjunk, mert annál nehezebben pusztul el, volt egy ilyen hiedelem.

- Mint orvos, hisz a népi hiedelmekben?
- Gyakran rájöttem, hogy a székely népi bölcsességben a megfigyelés mögött valóság van. Csak az ok-okozati összefüggések voltak másként magyarázva, mint a tudományban. De amit megfigyeltek az helytálló, az úgy van. Például mondták, hogy a kicsi baba akkor is sír, ha a pelenkáját megfújja a szél. Orvosilag tudott dolog, hogy a frontok mindig széllel járnak, és a kisbabák frontérzékenyek. Vagy például, hogy megigéztek valakit, ami mögött a szemkontaktus és az agyhullámok közötti összefüggés rejlik. Anya-gyerek közötti ősbizalom kialakulása is ezen múlik, ha például elesik, a kisbaba nem kezd el rögtön sírni, hanem megnézi az édesanyja arcát, hogy most nagy a baj vagy nem és aszerint fog viselkedni. A kisbabák az édesanyjuk arcán keresztül mérik le az egész világot. Ez az időszak eltarthat 23 éves korig is, ugyanis akkorára érik meg a prefrontális agykéreg veszélyfelmérő képessége. Nem véletlenül válnak egyes országokban csak 21 éves kortól nagykorúvá a fiatalok. Ezért fontos az anya-gyermek kapcsolat, a szemkontaktus, hogy tanulja meg az érzelmeket feldolgozni, aztán persze működik minden a maga útján.

- Az általános iskola elvégzése után Székelyudvarhelyen folytatta tanulmányait. Gondolom az sem volt egy leányálom...
- Igen, Székelyudvarhelyen érettségiztem. Azért választottam a mai Tamási Áron, egykori római katolikus főgimnáziumot, mert tudtam, hogy az orvosira nagyon nehéz bejutni. Tudtam, hogy otthon nehéz lenne felkészülnöm a kistestvérem mellett a felvételi vizsgákra, az állatok, a gazdaság és egyéb elfoglaltságok mellett nem lett volna lehetőségem. Márpedig sokat követeltek. Bentlakásban laktam, egy hónapban egyszer mehettem haza egy hétvégére, nem csak én, hanem mások is, mai ésszel visszagondolva rettentő szigorúság volt, amit a mai fiatalok már elképzelni sem tudnak. Kora reggeli ébresztés, reggelizés – fél szelet zsíros kenyér és egy kis tea –, iskola, majd ebéd, másfél óra szabadidő és kezdődött a szilencium. Fával tüzeltünk, mi hordtuk be a fát a cserépkályhába, az ivóvizet mi hordtuk korsóval a város központjából az első két évben, de utána jobbak lettek a körülmények. Előírt órarend szerint lehetett zuhanyozni, megengedte a nevelőnő a zuhanyt, majd elzárta bizonyos perc múlva, hogy ne pazaroljuk a vizet. Még a zuhanyozás is parancsszóra folyt. Szombat délután nézhettünk televíziót, a hálóban 22-en voltunk, emeletes ágyakban. Szerény kollégiumi életet éltem, szimfonikus koncerten egyszer voltam kint a városban a négy év alatt.

- Ez bizony spártai életmód lehetett. Valóban csak a tanulásnak élt? Volt kedvenc tantárgya? Milyen nyelven tanultak?
- A tanulás mellett sportoltam, méghozzá nem is akárhogy. Mozgékony fiatal lány lévén már Lövétén kezdtem kézilabdázni, Udvarhelyen is folytattam, a városi sport klubban. Délután, mikor lett volna másfél óra szabadidőm, azt edzéssel töltöttem el. Hétvégente pedig meccseket játszottam hol itt, hol ott. Életemben először 1973-ban voltam Budapesten, megvertük a Spartacust. Akkor érettségiztem, a középiskolai tanáraimat is szerettem, tiszteltem. A kilencedik elvégzése után a átlagaink alapján soroltak bennünket be reál vagy humán tagozatra. Természetesen bennünket is megkérdeztek, hogy melyik osztályban kívánjuk folytatni a tanulmányainkat. A humán osztályban főként az idegen nyelvek és az irodalom-történelem oktatására fektették a hangsúlyt, míg a reál osztályokban a természettudományos ismeretekre, matematikát, fizikát, kémiát tanultunk emelt óraszámban. Mindent magyarul tanultunk, a román nyelvet pedig anyanyelvi szinten követelték. Más tárgyakból is nagyon jó tanáraim voltak, például a biológiát úgy megtanították, hogy nekem nem kellett külön órákra járnom a felvételire való felkészüléshez. Lövétén, a szülőfalumban mai napig emlegetik, hogy a hátamon a tarisznyával, benne az anatómia könyvvel vittem az élelmet a kaszáló édesapámnak. Bennem volt, hogy nagyon kell tanulni ahhoz, hogy bejussak Marosvásárhelyen az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre. Akkoriban még 12-14-en jelentkeztek egy helyre, rendes felvételi vizsga volt. A fizikával, kémiával nem volt gondom, diákolimpiákat nyertem, hál' Istennek a tanulás nem esett nehezemre, mert kimondottan érdekelt és szerettem tanulni. Az anatómiát viszont meg kellett tanulni, nem volt elég, hogy értettem, be kellett biflázni.

- Ilyen tanulmányi előmenetellel gondolom az egyetemen sem adta alább a színvonalat... Románia hírhedt volt a pártállami diktatúrájáról. A pártba nem akarták beszervezni?
- Az egyetemen külön volt gyermekgyógyászati kar, ezt már a felvételi alkalmával meg lehetett jelölni. Vásárhyelen is szívesen tanultam, a román tudásunk nem volt tökéletes, ezt a gyakorlaton, amely román nyelven folyt, pótolni kellett. Az elméleti órákon viszont nagyon haragudtak a magyar nyelvű tanáraink azért, ha valamit románosan ejtettünk ki, óvtak attól, hogy a magyar szakmai nyelvbe a románt keverjük. Jó tanáraink voltak, mostanában hallom, hogy meg akarják fojtani a magyar orvosképzést Marosvásárhelyen. 56-an voltunk az évfolyamon, többségében lányok, emellett aktív katonák is voltunk. Követelték a párttagságot is, az ösztöndíjat tették függővé tőle. Nekem pedig fontos volt az ösztöndíj, különben nem tanulhattam volna. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy az ösztöndíjat pénzben kaptuk meg, az ellátásért, ételért és kollégiumi szállásért nem fizettünk, ez volt az ösztöndíj. De volt úgy, hogy eladtam az ebédjegyem, hogy tudjak ruhát venni magamnak. Akkor már nagy volt a szegénység, szinte semmit nem lehetett kapni a boltokban. Rákényszerítettek, hogy lépjek be a pártba, különben megvonták volna a támogatást. KISZ-tagnak is mindenkinek kötelező volt lenni, de az még nem volt olyan komoly ügy.

- Az erdélyi magyar értelmiségiek elrománosítására tett pártállami erőfeszítésekről Magyarországon is sokat beszéltek. Az Ön sorsát mennyire érintette ez?
- Az utolsó két évben már betegágy mellett dolgoztunk, azért kaptunk egy kevés fizetést is. Délelőtt dolgoztunk a klinikákon, délután pedig megtartották az elméleti és gyakorlati órákat. A tét azért volt nagy, mert az elért eredmények alapján választhattunk egy munkahelyet országos szinten. Mi voltunk az elsők akiknél bevezették a rezidentúrát. Nekünk, magyaroknak életkérdés volt, hogy magyar területre kerüljünk. Sok kollégáról tudtunk, akik kikerültek Moldvába, a Duna-deltába, valahova a Kárpátokon túlra, és a magyar orvos szülők gyermekei már nem tudtak magyarul. Hiszen a gyermeknek nem volt kitől megtanulja az anyanyelvét, a szülők dolgoztak, a gyerekfelvigyázó pedig csak román lehetett nyilván. Ezt nem akartam. Negyedik év vége felé ismerkedtem meg komolyabban a férjurammal, dr. Lőrincz Dániellel, ő is székelyföldi, korondi születésű. Egy évfolyamra jártunk, két évvel idősebb nálam, összebarátkoztunk, ötödéven összeházasodtunk és együtt végeztünk az egyetemen. A román állam nem volt tekintettel az orvosok elhelyezésénél arra sem, hogy házasokról van szó. Mivel jól tanult, ő Székelyudvarhelyet választotta rezidensként, évfolyamelsőként én bárhova mehettem, természetesen a férjem után én is a székely városkát választottam, ami körülbelül akkora, mint Pápa, egy kicsivel nagyobb. Három évig éltünk ott közösen, albérletben, majd újabb felvételi vizsga következett, készültünk a szakosodás megkezdésére. Félévente más-más osztályon voltunk: sebészet, belgyógyászat, szülészet, fertőző osztály, gyermekgyógyászat. Minden félévben vizsgáztunk Csíkszeredában, annyit vizsgáztam életemben, hogy az megszámlálhatatlan. Aztán következett az országos felvételi a kórházi szakorvosi helyekre. Bukarestben felvételiztünk, nekem olyan jól sikerült az írásbelim, hogy még ki is szólítottak, lássák ki is ez a kimondhatatlan nevű... A bukaresti románok nagyon nehezen ejtették ki a magyar neveket. A harmadik legjobb helyezést kaptam, így hát mehettem vissza Udvarhelyre. A férjem sebész szeretett volna lenni, neki is sikerült minden, viszont már neki nem jutott hely, nem volt annyi meghirdetve. Így körzeti orvosnak kényszerült ki, már akkor az egyik fiúnk megszületett, Danika. A férjemet Udvarhelytől hatszáz kilométerre helyezték ki, Tasnád mellé, Csaholyra, ez a település a magyar-román határ melletti Szatmár megyében található. Egy hónapban egyszer jöhetett haza hozzánk, ha meg tudta oldani a szabad szombatját, mert akkor még a szombat is rendes munkanap volt. Telefon sem volt még akkor. A kórháztól kaptam szolgálati lakást, nem kellett albérletet fizetnem. A fiamat bölcsődébe vittem, dolgozni mentem, majd haza, közben már érkezett a második fiúnk. Az államot nem érdekelte, hogy családokat szakítottak szét, de ugyanezt csinálták a Székelyföldre telepített román rendőrökkel, tanárokkal is. Pártérdek, szolgálati érdek, ezek voltak a varázsigék akkoriban.

A Pro Publico díj
- Sokáig éltek így külön? Hiszen ez ma már elképzelhetetlen...
- 1984-ben született meg Ákos fiúnk, és akkor sikerült elintézni, hogy az uramat legalább megyén belül helyezzék el háziorvosnak. Székelyvarságra került, ez egy tanyafalu fenn a hegyekben, a sajnálatos az egészben az volt, hogy onnan is havonta egyszer jöhetett haza. Néha volt úgy, hogy vasárnap megszökött, mert a háziorvosnak ott kellett lakni, éjjel-nappal ügyeletben lenni. Ez ismét három év volt, majd sikerült Farkaslakán állást kapnia, ami már tíz kilométerre volt tőlünk, a családjától. Ott két évet töltött el, akkor adtuk be a kitelepedési kérelmünket.

- Ennyi megpróbáltatás után nem csodálom, hogy a kivándorlás mellett döntöttek. Mi volt a döntő motívum az elhatározásban?
- A kisebbik fiam meghallotta véletlenül az óvodában, hogy az óvónéni fiát elvitték a Zsil-völgyébe szenet bányászni, erőszakkal. Azt lehetett tudni, hogy akit odavittek, az ritkán jött vissza. Eleve az egészségügyi körülmények, ahogy ott éltek, rühesen, tetvesen, tbc-sen. Szörnyű körülmények között tartották őket. Ezt a fiút is az édesapja miatt hurcolták meg, aki egykor Udvarhely bírája volt, nem akárki. Nem tudtam, hogy a kisfiúnk, Ákos mindezt a történetet magában rejtegeti, feldolgozza. Mentünk egyszer az óvodába, kézen fogva vittem, Danika már iskolában volt, és Ákos fiam elkezdett sírni. Kérdem tőle, hogy mi a baj? Mondta szegény, hogy ő nem tud megtanulni románul és ő is a szénbányába kerül. Óvodás gyerek ezen sírt, ötéves volt. Magától hozta elő, már rég nem beszéltünk ilyesmikről. Egy másik alkalommal, mikor vezettem az autót, mentünk ki a szüleimhez Lövétére, megállított az első faluban a rendőr, csak egy rutinellenőrzés volt. Mehettem is tovább, udvarias volt, nem büntetett, semmit nem csinált, megvizsgálta az iratokat. Belenéztem a visszapillantótükörbe, és nem láttam sehol az Ákos fiúnkat. Elbújt az ülésem mögé és halkan pityergett... Látván, hogy mi történik a kollégáimmal, hogy román vidékekre helyezik ki őket szándékosan, tudván, hogy bennünket is át akartak helyezni a Kárpátokon túlra, a régi Romániába, hogy adjuk át a román orvosoknak a gyermekgyógyászati tudásunkat, továbbá a csernobili atomerőmű felrobbanásakor engem küldtek le a tengerpartra – ahol a legerősebb volt a sugárfertőzés –  két kicsi gyerekkel, erőszakkal. Ezen eseményeket a gyermekem mind átélte és feldolgozta, aki az áttelepülésünk után orvos lett, a Semmelweis Egyetemen tanár, németül, angolul, magyarul tanít az élettan tanszéken, most készül a PhD-jét, a doktori disszertációját megvédeni. Tehát nem olyan gyerekről van szó, aki nem tudom én milyen problémákkal küzdött, hanem egy érzékeny lélekről, akit kívülről olyan hatások érték, hogy szorongott. A nagyobbik fiam szintén ezeket élte meg, csak ő kicsivel kiegyensúlyozottabb, most Tajvanon konzul. Külkereskedelmet tanult, nem akart orvos lenni. És még egy történet: a forradalom idején még otthon voltunk, 1989 karácsonyán, mentünk az éjféli misére, Ákos látta, hogy ég a rendőrség, kérdezte, hogy mi történt, mondtam neki, hogy forradalom van, és ez nép bosszúja. A kisfiam rám szólt, hogy édesanyám ilyet nem beszélünk az utcán hangosan. Kilenc éves volt akkor. Meg voltak tanítva, hogy ami otthon elhangzik, családi körben, a négy fal között, azt nem szabad kibeszélni, mert számtalan besúgó volt.

- Milyenek a magyarországi tapasztalatai? Hogyhogy éppen Pápára költöztek?
- A kitelepedést hivatalosan kérvényeztük, nem szöktünk, pontosan abból a megfontolásból, hogy a családunk együtt lehessen és a gyermekeink megmaradhassanak magyarnak. Nem mentünk Németországba, Svédországba nagyon sok kollégánk, barátunk telepedett le Nyugaton.
Egyből Pápára jöttünk, egyrészt mert itt volt mindkettőnknek hely, másrészt közel van a Balaton, a Bakony, az Alföldre elképzelhetetlennek tartottam volna a megtelepedésünket. Örültünk az ajánlatnak, és hálásak vagyunk a mai napig. Jó barátokra leltünk, például Schweighoffer Zitával vagy Eisenbeck Györggyel lettünk jó viszonyban. Érdekesség, hogy ők svábok, mi székelyek, tiszteltük egymás kultúráját és hagyományait, amelyben sok a hasonlóság is. Legtöbbet a gyerekeink barátainak a szüleivel jöttünk össze, illetve tanítónénikkel, óvónénikkel. Hála Istennek én csak jókat mondhatok a pápaiakról, és nem csak én, hanem az uram is. A beilleszkedés sem volt nehéz, hiszen Udvarhely is körülbelül akkora, mint Pápa. Budapestre is hívtak, de nem kívántuk itt hagyni ezt a csendes, nyugodt várost. Laktunk a Kiliánon, szolgálati lakásban, aminek a bérleti joga öt év után lejárt, és akkor gyorsan keresgéltünk magunknak egy házat, és itt találtunk otthonra a Hunyadi utcában. A fiam tanítónénijének a szülei laktak itt, húsz éve vásároltuk meg, és szép lassan felújítottuk.

- Hogy teltek a pápai évek? Miért döntött úgy, hogy nyugdíjba vonul?
- Sokat dolgoztunk, nekem, mint aki mindig kórházi orvos voltam, furcsa volt eleinte a háziorvosi praxis. Segítettem jó szándékkal mindenkin, de sokan vissza is éltek, hívtak akkor is telefonon, ha semmi okuk nem volt. Előfordult olyan vasárnap, hogy tizenkilenc helyen is voltam, mentem-mentem, mert szegény gyerek szenved. Ügyeleti időben pedig nem jöttek, és rájöttem, hogy némelyek kihasználnak. Az egészségem is ráment. A kicsi gyerek nem tudja megmondani, hogy mi baja van, mindenkit becsületesen végig kell vizsgálni. Volt, hogy négy óra helyett nyolc órát rendeltem, mert olyan nem történhet, hogy valakinek abból lesz baja, hogy az orvosnak nincs ideje kivizsgálni. A szülő elmondja, hogy mit észlel, a gyerek nem tud megszólalni. 1600 betegem volt. Kényszerhelyzetből alakítottunk ki ebben a házban, itt a Hunyadi utcában rendelőt tíz éve. Millió engedély és levelezés kellett hozzá, a betegek hozzájárulása, hogy jönnek-e hozzám stb. 2010-ben megbetegedtem a sok stressz miatt, szűrővizsgálaton derült ki, átestem a műtéten, a kemoterápián túl estem, és egy év múlva ismét dolgoztam. Területi ellátási kötelezettség nélküli praxist váltottam ki, mert a betegeim is ragaszkodtak hozzám és én is úgy éreztem, hogy tudnék még dolgozni. De muszáj lesz abbahagynom, a családom döntött így, az egészségemet féltve. A Mária Rádióban van még egy műsorom, minden második szerdán, Gyermekegészség percek címmel iskolai beilleszkedési zavarokról, kövérségről, testvér féltékenységről és hasonló témákban, a hallgatóság kérdéseket is tehet fel.

Képek:

Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!

Megértésüket köszönjük!
A hozzászólások a Tisztelt Olvasók véleményét tükrözik. A hozzászólás írása regisztrációhoz kötött. A hozzászóló valós személyének megállapítására nincs lehetőségünk. Fenntartjuk a jogot minden olyan hozzászólás törlésére, amelyek valamely faj, vallás, kisebbség ellen uszítanak, rágalmaznak, személyiségi jogokat sértenek, durva kifejezéseket tartalmaznak. Hozzászólásokban pártprogramokra utalni lehet, ám azokat részleteikben bemutatni nem. A provokáló írásokat töröljük, továbbá fenntartjuk a jogot minden olyan hozzászólás törléséhez, ami a magyar helyesírás szabályait provokatív módon megszegi. A szabályok megszegése a hozzászólás lehetőségének megvonásához vezet! Megkérjük a Kedves Fórumozókat a szabályok betartására!

Ez is érdekelhet
ajánlott cikk főképe

2019-07-15 14:51:11

A város virágosítását vizsgálták


ajánlott cikk főképe

2019-06-18 20:26:08

Jubilál a Jókai Mór Városi Könyvtár tábora


ajánlott cikk főképe

2019-09-21 19:58:06

Gyurátz Ifjúsági Nap


ajánlott cikk főképe

2019-11-11 21:12:07

Márton-napi forgatag a Tarczyban


PÁPA időjárás