Vendég a hitvesi ágyon


2011-02-21 21:37:51  | cikk: Bali József  | 


A Pápa városát ölelő dombokat a Bakony szegélyének tartják a helyiek, s hegyeknek nevezik azokat. Ide ásták be magukat a német csapatok, akik már sokadszor próbálták feltartóztatni a szovjeteket.  (Sikertelenül.)
A Kis–hegy, az Öreg-hegy, és a Törzsök–hegy, valamint a Bárócz–hegy tartoztak e szegélyvidék legnevezetesebb darabjainak.
Akkor jártak valóban legendás évek, amikor a Tapolca-folyó és a Bakonyér-patak egymás közelében szaladt át a fenséges vidéken. A Dunántúl Athénjét ezért is nevezték gyakran peremvárosnak, a Kis-Alföld és a Bakony-hegység tájképi összekötőjének.
Amiről most szólok, az még a második világháború befejezése előtt – néhány hónappal – történt.
Az indítás ezért igényli a németek emlegetését. Tudomásom szerint akár angolokat is mondhatnánk, mert egyre több olyan hír is járta, hogy a várost már elérték az angol bombázók is… Főként az éjszakai berepülések során.
Bali nagymamánk mesélte, hogy egyik este, a tókerti Hatodik utcai otthonába valósággal berohant egy nagyon fiatal német, s letérdelve könyörgött neki:
– Mutti! Mutti!
– Kérlek, adj civil ruhát?
– Menekülnöm kell! Körülvettek bennünket az oroszok! – Végünk van!  Özönlenek, mint a sáskák!
– A kulacsába még ivóvizet is töltöttem. A Várkert felé irányítottam. Láthatóan sírással küszködött, amint elindult a sötét utcában. Inkább gyerek volt az, mint sem felnőtt.
Vajon haza érkezhetett? – szalad belém néha a gondolat. (A nagymamáknak sohasem szabadna meghalniuk, mert akkor nem marad hiteles mesélő az unokáiknak.)
Milyen is volt a világháborús világ Pápán?  Találóbb szó nincs reája, mint az, hogy zavaros. Az éjszakákat átbombázhatták az angolok, de felbukkantak esetenként a szovjetek is. Akkoriban még nem léteztek sötétben látó kamerák, ennél pontosabban tehát nem fogalmazhatunk.
És a várost már megközelítették az orosz csapatok. De, nem estek azonnal neki a németeknek.
De nem ám!
Rákészültek a dologra. Addigra már sok-sok harci tapasztalatuk termett.
A leghatékonyabbnak a bekerítést tartották.
(Sztálingrád óta folyamatos győzelmeket hozott nekik ez a taktika. Aztán, megküzdöttek minden utcáért, térért, jelesebb épületért.)
A vörös hadsereget egész egyszerűen nem lehetett kikerülni.
Pápára is több irányból érkeztek. A németek – akiknek sikerült – elmenekültek, az oroszok pedig szabad rablásra kaptak hozzájárulást.
A Tókertbe is jutott belőlük jó-néhány, dobtáras géppisztollyal felszerelt harcos.
Jogos volt a velük szembeni félelem. A fegyver egyébként is egyoldalúvá teszi a dolgot. Akinél van, sokkal többet követelhet…
Az evés- és ivás után legtöbben nőt „rendeltek”
Tömörebben: parancsoltak.
Genetikusok szokták emlegetni a kevert-génű magyarságot. Sőt, megvallják, hogy a Kárpát-medencében mindig nagy volt a jövés-menés.  Tehát, a háborúkra is nyugodtan gondolhatunk.
Szóval: ezernyi szájból dörgött a hurrá!
Leginkább úgy lehetett ezt hallani, mintha nem is a torokból, hanem a gégéből, sőt, talán még lejjebbről, a gégecsőből préselődött volna ki.
– Hurrá! – Hurrá!
A győztes, harcokban edződött sereg Pápa városához érve „kimenőt” – kapott.  Ahol központi szerepet kapott a szabad rablás… Akkoriban járt az a mondás: Jöttek, s vettek (el) sok mindent: életet, órát, enni – és inni valót…
(Zabráltak.)
A Kertvárosba, a Várkert felől is bekerült néhány katona /szoldát. 
A Harmadik utcába éppen egy alkoholtól totálkáros ruszkit vetett a sors. Dobtáras géppisztoly lógott a nyakában, melyet időről-időre az ég felé emelt, s utána is küldött egy-egy sorozatot.
Rémület lett úrrá a házak lakóin. Lélekben mindenki tudta a választott menekülési helyét, de a valóság merőben más volt. 
A kutyák rémülten vonyítottak, a macskák elnyújtva nyávogtak…s persze menekültek, amerre csak láttak.     Az utcasarki üres telektől számított harmadik lakóházban – a Boroséknál is  –  volt ok a pánikra.  Aki a tükrös-szekrény szárnyai mögé fért, oda lapult.
S mit ad az Úristen! Hát nem az ő ajtajukat rúgta be egy  dülöngélő orosz?
Szerencse a szerencsétlenségben egyetlen apró epizód volt csupán – az orosz katona mámoros részegsége. A családfő, a Sanyi bácsi, ezt azonnal felmérte, s gyorsan ráitatott vele még egy jókora pohár italt.  (Pálinkától meg bortól vegyesített maflást…)
És ekkor csoda történt.
A piszkos-mocskos ruházatú katona /szoldát, kapta a dobtáras géppisztolyát, s a levegőbe lőtt.
(A golyó át vitte ugyan a szoba mennyezetét, de egyetlen lyukon kívül más kárt nem okozott.)
A delíriumos vitéz, a következő pillanatban a sáros csizmáival fölugrott a hitvesi ágyra, jelezve, ez mostantól az övé, s másodperceken belül iszonyatos horkolásba kezdett.
A család nőtagjai még mindig a tükrös szekrény háta mögött szobroztak, s addig nem mertek előjönni, amíg a fegyvert az orosz keze szorongatta. 
A férfiak persze, hogy próbálkoztak. A derék orosz azonban hiba látszott hullarészegnek, amikor a fegyverét el akarták venni tőle, automatikussá lettek az ujjai, s tíz körömmel ragaszkodott hozzá. A dolog átmenetileg azzal zárult, hogy távolabb helyezték a keze ügyéből a géppisztolyt.
A család nőtagjainak azonban sikerült kiosonni a szobából, s a közeli szomszédok egyikénél, a Süpekéknél kaptak menedéket…
Hogy miért a Süpekéknél?
Erre, megvan az utólagos magyarázat. A kertek felől közelítő „Krasznaja Ármija” (Vörös Hadsereg) katonái először csak a Szakál néni kertjénél ütköztek kerítésbe. Addig, hasonlóval nem is találkozhattak volna, mert nem is létezett.  
A Vilmannéknak, – de a Zsédenyiéknek, sőt a Süpekéknek még inkább –, viszont erős, stabilnak mondható drótháló védte a kertjét. Ezt a tényt, a jó Tókertiek már kezdetektől tudták.
Az utca felől a két szomszédos ház tűzfala számított olyan közelségűnek, hogy azon csak picinyke vaskapu szolgált ki-bejárásra.
Bizonyos mértékig ez is szolgált némi védelemül. Ezért menekültek a Borosék nőtagjai és gyermekei a Süpekékhez.
De, e pillanatban hagyjuk hortyogni a részeg orosz katonát a családi ágyban – csizmástól!
Akkortájt még nem volt vezetékes víz a Harmadik utcában.  Egyetlen víznyerő hely működött, s ez volt az iskola.  Kinek miféle lehetősége volt, azzal zarándokolt oda naponta akár többször is az éltető vízért.
( Vízdíj még nem létezett.)
A Boros-fiúk kettesben feleltek a családi vízért. Ma reggel már teljesítették a családon belül rájuk szabott penzumot.  Két tízliteres kannájuk volt, színre különböző – egy fehér, meg egy kék.  A vödrökhöz merítő is járt, utóbbi legalább literesnek számított.
(Ez utóbbinak még szerepe lesz a történetünkben.)
Közben az idő lassan-lassan vánszorgott, s szinte már az egész utca tudott a különös vendégről.
Kerekes bácsit – aki ugyancsak közeli szomszédnak számított – igen csak találó névre keresztelték. Azt már nem tudta pontosan senki sem, hogy hány kerékkel működik a haja alatt – a feje…
Ő még ekkor is elengedett egy frissiben faragott gondolatot:
– Eddig még csak a „felszabadúlásról” vannak tapasztalataink… 
A részegen betoppant „szoldát”, közben csak aludt, és aludt. Moszkvát már hónapokkal ezelőtt maga után hagyta, rengeteg csatában vett részt, s azt túlélve, teljes kimerülésben hortyogott a Harmadik utcai családi ház hálószobájában, a hitvesi ágyban. 
Sáros csizmákban, mocskos köpenyben, orrára csúszott sapkában, kezével a géppisztolyát szorongatva.
Percekkel később, halk sikoly szaladt végig a házon:
– Jesszusom! Felült az eltorzult arcú állat!
Amint kitapogatta a fegyverét, visszazuhant, s hortyogott tovább. A tókerti férfiak közben azon tanácskoztak, miként lehetne e rettenetnek véget vetni? Mi lenne a lehetséges legjobb megoldás.
Többen javasolták:
– El kell tüntetni! Úgy sem keres egy katonát senki!
– Rettenetes sokan vannak ám ezek!
Ekkora bátorsággal azonban senki sem rendelkezett. Egyedül meg nem tehetett semmit az ember.
Elmúlt az ebédidő is, s még mindig nem történt semmi. A győzteseket képviselő orosz katona, ott hortyogott a Borosék ágyában.
Néhány kíváncsi szomszéd bekukkantott a látványért, sőt, még azt is megállapították, mi szerint ez a katona, szinte még gyerek!
Amikor mozdult néhányat, hanyatt-homlok menekültek a közeléből.
Látható volt, most a férfiaknak kell helyt állniuk.
Sanyi bácsi, aki a családfő volt, mestercipésznek számított. Legfőbb fegyverének pedig a suszter-kalapácsa.
Maga is érezte, hogy mindez roppant kevés, s odasúgta a fiának:
– A vasvillát a disznóól ajtajánál találod, készítsd ide az ajtó mellé!
Megtörtént.
Már felgyújthatták volna a villanyt is a szobában, de mivel áram az nem létezett, mécsesek kerültek elő.
A családi hálószoba egy különös ravatalozó képét vetítette a leselkedők szeme elé.  A hitvesi ágyban, sáros, szakadozott csizmában, mozdulatlanul feküdt egy szovjet-orosz katona – a géppisztolyával. Olybá tűnt, mint egy nemrégiben kiásott múmia.
A tükrös-szekrény mögött megbújók közül megmoccant valaki, ami nem lehetett több egy visszafogott tüsszentésnél, mégis akkora zajt csapott, hogy mindenki hányta magára a keresztet, aki ezt a zajt meghallotta.
Nos, nem így folytatódott a különös vendégeskedés.
Az orosz hirtelen felült, körülnézett hová is keveredett, majd elordította magát?
– Davaj vodá!
– Bisztro, bisztro!
– Az apád fütyülőjét, te mafla! – szólt vissza neki a  Sanyi bácsi. Azzal, kapta a literes merítőt, s átadta az ágyukat uraló katonának.
– Úgy higgyétek el, addig le nem vette a szájáról, amíg volt benne egy csepp víz is! Majd kért még.
Adtam neki.
Azt is felhörpintette.
Ettől, valósággal megújult. Megpödörte a bajusza helyét, föltette a sapkáját, rúgott egyet, mint az idomíthatatlan ló, megmarkolta a dobtárasát, s azzal kilépett a szobából.
Udvarias gyerek lehetett – talán mert odahaza erre nevelték –, ezért utána szóltak:
– Máskor és máshol csak a szabadban lövöldözzél!
– S nem illik berúgni a vendéglátó ház ajtaját sem!
A derék tókertiek, rájöttek, hogy kukkot sem ért magyarul a részegségből józanodó katona, s ezen nagyon fölbátorodtak.
Amint a ruszki kilépett az udvarra, a levegőbe eresztett egy sorozatot, nyerített egyet, mint a mongol pusztán a kancák, s azzal eltűnt a tókerti sötétedésben.
Ez volt a Sanyi bácsi összefoglalója a délelőttön kezdődött, s estére a végéhez ért különös vendégeskedésről.
– Tartson meg minket a Jóisten!
– Érjen már véget ez a kegyetlen  háború! 
Feltehetően, a hosszan tartó feszültség sötétség leple alatt oldódott azzal is, hogy a tókertiek egymás közelségét keresték.
– No, kívánja-e még a Vili – bácsi, hogy bárcsak jönnének már az oroszok? – tették fel a kérdést többen, akik már ismerték az öreg vélekedését.
– Az kéne még csak, hogy az égből is kalapácsok és sarlók hulljanak! – kontráztak szinte azonnal – mások.
– Kedves szomszédaink! Hölgyeim, Uraim! Küldjék a gégefedőjük alá ezt a kis pálinkát, szíverősítőnek, idegnyugtatónak! – zárta le a hosszan tartó megpróbáltatást a ház ura, a Sanyi bácsi.
A Várkert szegélyén, a téglagyár környékén, meg a távolabbi Bárócz-hegy magasságában ekkor kezdtek felugatni a katyusák.
A tókertiek tudták, további megpróbáltatások várnak még rájuk.
S ekkor már senki sem emlegette a nemrégiben véget ért „ágyjelenetes”–  különleges  „felszabadúlást”.
1945 tavaszát a rettegés ólálkodta körül.

Képek:

nincsenek képek

Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!

Megértésüket köszönjük!
A hozzászólások a Tisztelt Olvasók véleményét tükrözik. A hozzászólás írása regisztrációhoz kötött. A hozzászóló valós személyének megállapítására nincs lehetőségünk. Fenntartjuk a jogot minden olyan hozzászólás törlésére, amelyek valamely faj, vallás, kisebbség ellen uszítanak, rágalmaznak, személyiségi jogokat sértenek, durva kifejezéseket tartalmaznak. Hozzászólásokban pártprogramokra utalni lehet, ám azokat részleteikben bemutatni nem. A provokáló írásokat töröljük, továbbá fenntartjuk a jogot minden olyan hozzászólás törléséhez, ami a magyar helyesírás szabályait provokatív módon megszegi. A szabályok megszegése a hozzászólás lehetőségének megvonásához vezet! Megkérjük a Kedves Fórumozókat a szabályok betartására!

Ez is érdekelhet PÁPA időjárás